Tihamér

Szülőfalunk találkozóra hívott haza bennünket, akik máshol próbáltunk otthonra lelni és most itt vagyunk maradék fái, falai között a zajos sokaságban, szólnak hozzánk a színpadról, körénk rakják, ami a múltból megmaradt, mutatják mivé lesz a jövő, de mi mégis egymással vagyunk elfoglalva, hitetlenkedőn nézve arra, akit újra megtaláltunk s csak áradnak, áradnak egymásra szavaink. Így beszélgetek éppen, amikor társam figyelmeztet:

  • Te az az alak csak nem téged néz és még integet is feléd?

Igen, észrevettem már, ott ül a tömeg közepén, mégis magányosan, mert mindenki elhúzódik mellőle, ahogy elterülve szinte két széket foglal el, inge kibomolva, haja kócosan, vérben forgó szemével csak bámul valahova a semmibe.

  • Látom. Tudod ki ő? Elmondom neked.

Négy évig padtársam volt a gimnáziumban. Ha elültettek bennünket, hamar elérte, hogy visszakerüljön, mert nélkülem elveszettnek érezte magát. Amikor a tanár szólt, hogy hol nyissunk ki egy könyvet, vagy tegyünk bármit, ő nem arra figyelt, hanem engem nézett, mit csinálok én és azt tette ő is.

Nem voltam én sem a legjobb tanuló, de őt rendszeresen korrepetáltam, még a szünetekben is kérdezett s én mondtam, hogy mi várható, úgy biztattam, mint a ringbe lépő harcost az edzője. Rendszeresen lemásolta a kész házi feladatomat, és ha felelt, nem a táblát, vagy a tanárt nézte, hanem engem, s várta azokat az apró, csak általunk értett jeleket, amikkel valamelyest segíthettem őt elindulni, vagy tovább lépni. Mackós termetével valóságos testőrömmé vált, sőt egyszer, amikor kiszabadulva az iskolából, váratlan felárkolás állt rohanásunk elé az utcán, és csak egy bizonytalan pallón lehetett átkelni, mely előtt én megtorpanva már indultam volna a kerülő útra – szóval akkor ő felkapott engem, mint egy zsákot és átvitt a mélység fölött, majd olyan gyerekes dicsőséggel az arcán nézett körül, hogy mindenki látta-e: ő is tett már értem valamit. Elképzelhetetlen volt, hogy titkaink legyenek egymás előtt, így amikor még maguk azok a lányok sem sejtették, mi már tudtuk, hogy kinek a nevét suttogjuk el olykor…

Leérettségiztünk, s hiába tiltakoztam ellene, ő a vérrel-verejtékkel kiizzadt saját sikerét is az én érdememnek tudta be. Elkerültünk egymás közeléből, de falusi rendezvényeken, iskolai eseményeken otthon járva, melyeken munkája révén ő is jelen volt, gyakran találkoztunk. Ilyenkor, ha meglátott, mindent és mindenkit otthagyott, zavarba ejtő szenvedéllyel ölelt meg, s mielőtt hétköznapibb dolgokról szóltunk volna, mindig előjött a titokzatos kérdéssel:

  • Emlékszel?

De nem taglaltuk sohasem, hogy mégis pontosan mire, melyik eseményre, arcra, vagy csínytevésre gondoljunk, mert tán számunkra nem is voltak már fontosak a részletek, csak úgy egyben az egész.

Aztán valahogy félresiklott az élete. Sorra vált le mellőle család, munka, s róla az emberi tartás és most ott ül elhagyottan, talán már nem is várva senkire, semmire, csak törölgeti arcán egy friss horzsolás vércseppjeit, ami mellett ott vannak a behegedtek is, mintha minden napra jutna néki egy – de látod barátom, én most odamegyek hozzá, úgy üdvözlöm majd, mint régen, s csak annyit kérdezek majd:

  • Emlékszel…?

Derecske – Debrecen-Józsa
2018. június 25.