Láthatatlan színek

– Torana! – Zian szavait elnyomta a szirt felől érkező széllökés bömbölő hangja, amitől más halálra rémült volna, ám a szólított csak mosolyogva állta a támadást.
– Itt vagyok.
– Mi a frászt művelsz itt, te lány? – huppant le a félelf nemes Torana mellé a farönkre.

Opálosan fehér tekintet szántott végig az úri vonásokon.

– Szerinted? Csak próbálok alkotni.

Zian végigmérte az ébenfekete hajtincsekkel keretezett arcot.

– Tudod, még mindig nem tudom megérteni, hogy vagy képes úgy festeni, hogy közben… – harapta el a mondat végét.
– Hogy közben még a színeket sem látom? – fejezte be helyette a rúna tetoválás mögött elpiruló lány. – Azt hiszem, ezt nevezik képzeletnek. De
– Te mit akarsz itt, herceg?
– A fogadós küldött, hogy keresselek meg – vont vállat a férfi. – És ne nevezz hercegnek. Annyira nemes nem vagyok.

A törékeny alkat ellenére is mély hangú nevetéssel vetette hátra fejét a rúnamágus.

– Az lehet. De mióta a nővéred valami szférikus varázslat miatt sárkánnyá változott, megérdemled a címet. Ami Brant illeti, anyám fivéreként természetes, hogy aggódik a fogyatékos unokahúgáért, de hozzá kellene már szoknia, hogy nagylány lettem.

Zian most úgy mérte végig egyetlen hosszú pillantással, mintha először látná. Torana hosszú haja leért egészen keskeny csípőjéig, szép arca több szegletében rúna díszítések erősítették a látást, a belső érzékelést és a mágikus védelmet. A hattyú nyakon finoman megmunkált ezüstös nyakék fénylett. Pillantása lejjebb siklott a vörös fűzővel eltakart tenyérnyi halmokra.

– Ne bámuld a melleimet, Zian – tért vissza a világtalan szempár a vászonhoz, ahol távoli táj látványa kezdett el kibontakozni.

– Már elnézésedet kérem, de le kell ellenőriznem, hogy valóban nagylány lettél – göcögött a férfi vidámságát palástolva.
– Na hiszen! Miért kell minden férfinak rögtön a nők mellével kezdeni a mustrát? – mozdította meg kecses kezét az ecsettel a lány, ahogy a Császárváros vörös cserepeit egészítette ki pár vonallal.
– Talán mert az a legszembe… bocsánat… legszembetűnőbb rajtatok – buggyant ki a nevetés a vörös hajú nemesből.
– Nincs dolgod? – mordult fel a lány.

Mély hangja, mintha barlangból érkezett volna, bársonyossága végigszántott Zian gerincén, de nem a jóleső érzéstől, hanem a lustán torkába kúszó félelemtől.

Valójában a mellette ülő, mindig mosolygós lány rúna- és tetováló mágus volt, de ereiben súlyosabb örökséget hordozott. Minden, amit tudott, minden, amit vakon is látott, az apai örökség volt: a mágia folytonosan cirkulált bensőjében, amit csak úgy volt képes kiélni, hogy másokba ültette át rajzolatok formájában.

A tisztavérű elf lány közel egy évtizede próbálta rávenni a protektor kisebbik bátyját, hogy engedje meg, hadd tetoválja, de Zian ódzkodott magába fogadni bármilyen mágiát. Akár erősítőről lett volna szó, akár védelmezőről, egyik érintését sem kívánta a lelkén viselni, pedig imádta nézni, amikor szeretett hugocskája varázslatot alkalmaz. De még tőle sem volt képes elviselni még a gyógyítás ízét sem. Így Torana lassan elvesztette érdeklődését.

– Üzleteljünk – állt fel hirtelen a férfi.

Torana felsandított. Fehér pillantásával megpróbált átlátni a feszengőn. Az Istenekre! Az utóbbi időben hányszor akadt meg rajta a szeme… vagyis egész lénye?!

– Mi van?
– Gyere vissza a faluba és megkaphatsz – nyelt nagyot Zian, ahogy a lányra nézett.

Mint annyiszor ismeretségük közel hatvan éve alatt, most is tátott szájjal figyelte, ahogy a mágus bal szeme alatt felizzott a látó rúna rajzolata, ezzel egy időben az opálos ragyogás zöld vizű tóvá változott. Most úgy látott, mint bármelyik másik elf. Éles tekintet pásztázta végig a férfi arcát.

– Miről beszélsz? Csak nem beleegyezel, hogy rajzoljak rád? – a mély hang végigkaristolta Zian gerincét.

A férfi dermedten nézte a rúnamágust. Elképzelni sem tudta senki, hogy képes úgy élni a lány, hogy folyamatosan ott duruzsol ereiben a varázslat, és rettegett, hogy ő magának is át kell élnie ezt, még ha csak minimális szinten is. De meg kellett próbálnia, hogy visszacsábítsa Toranát a faluba. Mindannyiuknak békére kellett lelnie, mert a lány túl értékes volt a közösség számára, hisz együtt nevelték fel, mint minden Hollószárny lányt.

– Ja… valami hasonló – kapta el tekintetét, és elindult. – Az ösvénynél megvárlak. Kapsz öt percet, hogy összepakolj.
– Nem kell annyi – a válaszban olyan különös hangsúly jelent meg, amit hallva a félelf visszafordult.

Torana kecses mozdulattal rajzolt a levegőbe valamit, és a láthatatlan jel felizzott, víz illatával töltve meg környezetüket. Olyan elementáris erővel vágta mellbe a férfit, hogy az hátrahőkölt.

– Olyan, mintha… a Fény Könnyeinek barlangjában lennél, igaz, Zian? – állt fel a lány mosolyogva, ahogy figyelte, hogyan tűnik el vászna, festékei, a többi holmija, darabról darabra a jel keltette izzásban.
– Igen – nyögte ki nagy nehezen a látványt bámulva.
– Ha érdekel, elmondom, hogy hova küldtem a vásznat – nézett a zöld szempár szelíden.

Zian arcának vöröse lassan vetekedni kezdett hajának színével. Sötétebb árnyalatú volt, mint a protektoré, de még így is lángolt a nagyfényben.

– Á… ne fáradj. Úgy sem érteném meg.

Torana csak megrántotta a vállát, és elindult a férfi mellett. Néhány percig szótlanul sétáltak egymás mellett a szirtről levezető ösvényen, amikor a lány mélyet sóhajtott.

– Tudod… még mindig próbálom felfogni, hogy miért akarsz visszarángatni a törzshöz, ezzel a mondva csinált lehetőséggel. Tudom, hogy egyetlen porcikád sem kívánja, hogy a tűimmel érintselek, pláne azt nem kívánod, hogy a rajzolatba varázslatot ültessek. Ami azt jelenti, hogy sokáig nem lehetek távol tőled. De tudod, hogy anélkül nem tudom megoldani. Annyira jó majd csak körülbelül ötszáz év múlva leszek, amikor szét tudom már választani a kettőt. Zian nagyon jól ismerte a mágus gyenge oldalát, annak ellenére, hogy harcosként elismerte a képességeit. Látta már, hogyan bűvöl meg nyílvesszőket, pengéket egyetlen jellel. Olyannak is szemtanúja volt már, hogy egyik- másik kalandornak mekkora erőt adott a rá tetovált kép, legyen az egy apró inda, vagy egy vadállat portréja.

– Semmit nem szeretnék kevésbé, mint hogy megbökj, Torana, de ha ezzel visszatarthatlak, hogy újra elvágyódj a faluból, ám legyen. Nem fogok a közösség törvényeivel szembe menni, még akkor sem, ha tudom, milyen kellemes társaság tudsz lenni, ha nyakadba veszed a kalandozók sorsát.

A lány felnevetett. Néhány lépés választotta el őket a falu határától.

– Az is baj, hogy kipróbáltam magam csatamágusként? Még mindig ezen lovagoltok, több, mint tíz év után is? Ez valami vicc, igaz?

A férfi megtorpant.

– Senki nem aggódott jobban érted abban az időben, mint a húgom, padig ő is ugyanolyan, mint te: kalandorvérű. De sem te, sem ő, soha nem gondoltatok bele abba, hogy az esetleges elvesztésetek mennyire lesúlytaná a közösséget? Mi, Esőének elfek maradtunk az egyetlen törzs, akik három ezer év után is összetartanak és békében élnek a többiekkel. Kivéve – harapta be alsó ajkát, amikor eszébe jutott valami.
– Kivéve a tengeren túli szigeten élő Hollószárnyak. Ismerem a leckét, Zian. Én is itt élek. A kevés a törzsben a varázshasználó, ezért kellünk – komorodott el a lány.
– Igen. Apád mágus népe, rajtunk kívül az egyetlen elf törzs, akik semlegesek bírtak maradni. Épp ezért járnak a mi lányainkhoz – indult tovább.
– Csak nem féltékenységet vélek felfedezni szavaid mögött? – sandított rá a zöld szempár.
– Ez nem féltékenység – legyintett Zian. – Csak realitás.
– Mi abban a realitás, hogy húsz évig az én hajamat húztad, amikor olyan kedved volt, mert elviselhetetlennek éreztél apám vére miatt? – mordult fel mélyről jövő, ingerült hangon a mágus. – Könyörgöm, Zian, több, mint kétszáz év különbség van köztünk, mégis úgy viselkedtél, mint egy kölyök. Néha még most is.

A félelf néma maradt a fejéhez vágott sérelmeket hallva, és száját összeszorítva lépkedett a falu főutcáján, a lány szállása felé. Bran volt a mágus gyámja gyerekkorában, de Torana még most is a fogadóban lakott, pedig lassan a hatvanadik nyarát köszönthette. Mindketten olyan arckifejezéssel léptek be a fogadótérbe, mintha savanyú szőlőt tömtek volna beléjük. A lány csak odaintett a söntésben takarító unokatestvérének, majd felsietett a szobájába. Nem is törődött már vele, hogy Zian követi-e, vagy sem, egyszerűen csak túl akart már lenni a kellemetlen helyzeten, ami elé a férfi állította. Mert tudta, hogy ha a félelf megérzi magán a bezáródó varázslatot, többé nem fog szóba állni a lánnyal. Pedig a legjobb barátja volt az egész faluban.

– Ne rohanj már annyira – ragadta meg Zian a mágus csuklóját. – Engedd meg, hogy felkészüljek rá.
– Van a szobámban almabor, ha bátorítást akarsz – nyitotta ki az ajtót Torana.
– Francba, Torana. Ne legyél már ilyen – lépett be a szobába.
– Miért, Zian? Tudod te, milyen érzés belegondolni, hogy mi lesz azok után? Hogyan fogsz velem viselkedni? – lépett ki ingerülten sarujából a lány és az asztalához sétálva kitekerte a bőrtáskát, amiben tetoválóeszközeit tartotta.
– Ó. Ebbe bele se gondoltam – huppant le a szoba egyetlen székére a férfi.

Hangjában hallatszott a megilletődöttség és a rettegés.

– Itt az egész kancsó. Szükséged lesz rá – nyújtotta át a lány a halványsárga nedüt. – Általában fertőtlenítésre használom, de a félvérek jobban bírják a fájdalmat. Amúgy sem dolgozom barbár módjára. És igen. Ó. Bele se gondoltál – utánozta a férfi hangsúlyát. – Fel sem merült benned, hogy ha a rajzolattal magadhoz kötsz, nem fogsz velem többé beszélni. Pedig kénytelen leszel, ha azt akarod, hogy működjön, mert időnként újra kell töltenem a mágiáját.

Zian meglepetten pislogva bámulta a lány mozdulatait az üvegkancsó szája fölött. Torana gyakorlott kézmozgással tekerte fel tarkójára hosszú, fekete tincseit, a kontyba egy ecsetet szúrt, hogy megtartsa, majd egy másikkal kezében a férfi elé állt és szinte mérgesen kérdezte:

– Hova szeretnéd?
– Hogy érted? – dermedt meg újra a rettegés ízét visszanyelve a félelf.
– Szívem szerint a tarkódra rajzolnék egy vérvörös kígyót, amibe a folytonos belső idő erejét mártanám, hogy gyorsabban teljen le neked, ami hátra van, de te választasz, áruló.

A férfi megvakarta a fejét, majd letette a kancsót az asztalra, és elkezdte kigombolni ingét. Széles mellkasán számtalan, harcban edzett izom mozdult, bőrét apróbb-nagyobb sebhelyek tarkították.

– Hát gondolom, bármelyik hely megfelelő, de talán itt – mutatott a szíve fölé.
– Rendben – nyomta össze a férfi térdeit a lány és lovaglóülésben az ölébe ült.

Az ecsetet szájába véve közelebb húzta az asztal széléhez a festékes tégelyt, majd Zian szemébe nézett.

– Elmondom, mire számíthatsz. Először is, kikapcsolom a látásomat, hogy beléd lássak. Ismersz, sosem tettem, soha nem néztem a lelked mélyére, hogy megtudjam, mire vágysz. Nem mondom, hogy kellemes lesz, mert minden titkodat meglátom közben. Aztán el kezdek rajzolni.

A férfi újra a kancsóért nyúlt és nagyot kortyolva belőle bólintott.

– Készen állok.

Torana úgy is tett, ahogy mondta, a félelf szeme láttára változott vissza tekintete a fehér hómezőre. Az opálos tekintet belevágott Zian pillantásába és keresgélni kezdett. A belső érzékeléssel és auralátással a lány végigmérte a férfit. Sosem látott még ennyire kaotikus mégis sebezhető lelket, és aggódni kezdett. Ő félt, hogy a barátság meg fog szűnni létezni, ha befejezi a művet, ami csak Ziannak szól, ami csak belőle árad. Túl régóta használta másokon ezt a képességet, így a kelleténél több időt nem töltött a lassan ellazuló férfi tanulmányozásával. Amint megkapta, amit akart visszatért, és szótlanul kezdett neki a munkájához. Egy pillanatig sem mutatta ki, hogy mit látott a titkok között.

– Beszélj hozzám – fogta meg váratlanul Zian a lány kezét.

A vékony, törékeny csukló szinte elveszett tenyerében.

– Ne mocorogj, herceg. Ez még csak egy nyúlfark ecset. Muszáj előrajzolnom azt, amit benned láttam – mártott egyet a festékbe, és visszafordult folytatni.
– Megpróbálom kibírni – nyögte zavartan.
– Nem vagy már gyerek. Ami rád vár, annál sokkal nagyobb fájdalmat is elviseltél már. Párat láttam is, párat magadon is viselsz.

A mágus keze gyorsan mozgott, nem akarta sokáig húzni az időt, így amikor az utolsó vonást is meghúzta, felállt, gyertyát gyújtott, és az imbolygó lángba tartott egy vékony tűt.

– Ezzel fogom elkezdeni. Ha úgy érzed fáj, a combomat szorítsd meg és ne a kezem – duruzsolta visszaülve korábbi helyére.

A férfi csak bólintott és újra ivott. A mágus opálos tekintete még egyszer végigfürkészte a kuncsaft arcát, aztán visszatért az ábrához. Az előrajzoláshoz felkent festéket használta, gyakorlott mozdulatokkal ütögette be a bőr alá a tűvel, miközben minden egyes szúrással leheletnyi mágiát plántált a rajzolatba. Ereiben zümmögve száguldott végig a varázslat. Zian időnként felszisszent, és amikor kellemetlennek érezte a tortúrát, megérintette a lány combját, amin felcsúszott fekete szoknyája. De még sem volt olyan kellemetlen, mint ahogy elképzelte, így nem kínozta meg Torana selymes bőrét, csak lágyan megsimogatta. Megbűvölve bámulta Torana elmélyült arcát, még akkor is, amikor rájuk esteledett. Az ablakon beszűrődő holdfény éterivé varázsolta az ölében ülő amúgy is különlegesen szép arcát. Most a legszívesebben megcsókolta volna, holott már évtizedekkel ezelőtt hallgatólagosan megegyeztek, hogy kettejük között sosem lesz “olyan” kapcsolat. “Ilyen, amikor egy mágus elmerül? Vagy ez csak Torana adottsága? Sosem láttam ilyennek.” Valahol mélyen lassan lecsendesedett benne a vihar, és amikor a koncentrálástól gyöngyöző homlokú lány kiegyenesedett, az asztalra téve a vérmaszatos tűt, Zian elkapta róla a tekintetét.

– Na, milyen érzés? – érdeklődött Torana hangjában fáradtsággal.
– Semmit nem érzek, csak kicsit… bizsereg – válaszolta rövid gondolkodás után meglepetten a férfi.
– Látod? Nem haraptam le a fejed – mosolygott Zian vállára dőlve a lány. – Ne haragudj, picit hadd pihenjek, utána megnézheted.
– Semmi gond – lapogatta meg a hátát esetlenül.

Néhány levegővételnyi pillanat múlt el felettük, majd a mágus némán állt fel és végigtapintott az asztalon.

– Ez a tükröm, igaz? Nézd meg magad – fordult el a férfitól.

Zian döbbenten nézte saját tükörképét, amin… nem látott semmit. Még hegeket sem látott.

– Ez… mi ez? Semmi nincs ott.
– De igen – botorkált Torana a kis tálhoz, amiben megmosta a kezét. – Csak olyan festékkel készítettem, ami teljesen beivódott a bőrödbe, és az ábra csak akkor fog látszani, ha a belé rejtett varázslat működésbe lép. Sebet nem látsz, mert közben gyógyítottalak is.
– De mit?
– Mit tetováltam rád? Megmutatom – emelt fel egy fülbevalót az asztalról a lány, és odadobta Ziannak.

A férfi mellkasán fehér fénnyel izzott körbe a friss tetoválás: egy sárkány feje, tenyérnyi nagyságban.

– Nem értem. Miért sárkány? Ezt láttad bennem? – nézett értetlenül Toranára. – És mi köze az ékszernek hozzá?

A lány újra a férfi ölébe ült, átölelve a nyakát, és újra aktivált látórúnájával pillantott mélyen a kék szemekbe.

– Imádod a sárkánnyá vált húgod. Ezt le sem tagadhatnád. Azonban mélyen legbelül van valaki, akihez ugyanúgy kötődsz. Pheresphilhez.
– Nekem… mi dolgom lenne a Sárkányistennel? – ölelte át meglepetten a keskeny derekat.
– Az ő földjén élsz, az ő semlegességét követed, még akkor is, ha egyetlen egyszer sem imádkoztál hozzá. Ami az ékszert illeti: ártó mágiát rejtettek bele, és mivel a rajzolatba mágia ellen védő varázslatot ültettem… – hagyta félbe sokat sejtetően. – Úgyhogy most megkérdezem: hogy érzed magad, Zian? – hajolt közelebb a férfi füléhez, ajka a cimpát érintette.
– Izé… kérdezd meg holnap, ha kiment belőlem az almabor hatása és ha nem lesz fejfájásom – mordult fel, közelebb húzva magához a törékeny lány testét.
– Nem voltál soha sem ennél józanabb, herceg – suttogta a lány. – Hol a jutalmam a fájdalommentes procedúráért?

Zian a pajkos hangsúlyba beleremegett, végül megadta magát. A dús fekete fürtökbe simította tenyerét és megcsókolta a törzs egyik legdrágább kincsét.