Részlet a magyar Odüsszeia című regényéből

Megjelent a Marczius Tizenötödike című – a magyar szabadság és demokrácia történeti és kulturális – folyóirata 2018/11-12 számában

  1. NOVEMBER 2-ÁN

– részlet Ballai László Magyar odüsszeia c. regényéből

1918. november 2-án Király Miklós nem ismert rá Budapestre. Hatvankilenc esztendeje nem járt itt, hiszen az emigrációból hazatértekor – hírét hallva, hogy Ferenc József, az aradi hóhér a Klapka-légió betörésének hírére idefutott, ahol nem hogy záptojással vagy rothadt paradicsommal, vagy a legelszántabb hazafiak által sebtében összeszerkesztett, kucséberkosárba rejtett bombával üdvözölték volna, de az országos és városi előkelőségek csúsztak-másztak előtte, óvták és dédelgették – megfogadta, hogy nem teszi be a lábát a fővárosba, amíg a diktátor él. A hatalmasan megnövekedett város középpontjába egy fényűző sugárúton, az Andrássy úton át lehetett behajtani, amely alatt földalatti vaspályán bonyolították le a villamos forgalmat, hogy a felszíni sínekkel és szerelvényekkel ne csúfítsák el a városképet. Földalatti villamos, ilyet még Milánóban és Firenzében sem látott Király Miklós, aki Garibaldihoz csatlakozva bejárta Itáliát. Mert egyébként e hatalmas, emeletes házak, amelyek a sugárúton egymás után sorakoztak, azokra a régi, gazdagon faragott palotákra emlékeztették, amelyeket még olaszföldön látott. Ejnye, de megtollasodtak itt az emberek, miközben az aradi hóhér talpát nyalták, gondolta az öreg szabadságharcos, miközben hiába kereste azt a régi csárdát, ahol 1849 májusában, Buda visszafoglalása után, olyan jó mulattak a bajtársaival – annak a helyén most az Operaház erkélyes homlokzatú épülete magasodott. Ez bizony még a milánói Scalánál is gyönyörűbb, ismerte el az öreg Király. Első ámulatából ocsúdva azonban feltűnt neki, hogy, míg Itáliában márványból, mészkőből vagy bronzból készültek a homlokzati díszek, addig Budapesten többnyire gipszből, habarcsból és bádogból – forma után gyártva. Na, nem is olyan gazdagok itt az újpolgárok meg a régi nemesek, ha a cifra öltöny alatt ócska inget viselnek.

Persze nem csak Király Miklós ámult el a világvárossá növekedett Budapesten, hanem a landauerjén végighajtó negyvennyolcas veterán is jókora nagy feltűnést keltett.

– Még talán ezzel a kocsival utazott Bem annak idején Erdélybe.

– Inkább erre a járműre várt annyit Dembinszky Egerben, míg végül elkésett a kápolnai csatából.

– Vagy még Kossuth menekült tova ezen Törökországba?

– De ki hozta vissza a kocsit?

– Hát az öreg.

Király Miklós örömmel hallgatta a pesti emberek élcelődéseit, mert az vette ki belőle, hogy itt még igen forralja a levegőt 1848-49 emlékezete. Nagyon kíváncsi volt már a mostani forradalomra. De még előbb további meglepetések érték. Nem is annyira a szertekígyózó vaspályákon csörömpölő sok-sok villamos lepte meg, hanem hogy azokon a tekintélyt sugárzó egyenruhát viselő kalauzok nők voltak. De látott tele kofferrel siető női kereskedelmi ügynököt, vállába akasztott bőrtáskát hurcoló postásnőt és a házsarkokon feltűnő, akácvessző-seprűs nőszemélyek sem boszorkányszombatra készültek, hanem mint utcaseprőnők álltak a város alkalmazásában. Amikor felvijjogtak a gyárak munkaidő végeztét jelző szirénái, a szélesre tárt kapukon munkásnők tömege özönlött ki. Egy helyütt akkora torlódás keletkezett a csivitelő, szökellve siető asszonynép miatt, hogy Király Miklós hosszú percekig várakozásra kényszerült, úgy bámulta ezt a színes forgatagot.

– Mit csodálkozik öreg? – kiáltott rá egy járókelő. – Itt nekünk, férfiaknak már befellegzett. a frontról hazatérők nem találnak majd munkát. A bevonult magánalkalmazottak, tanárok, tanítók helyére csupa nő került. Budapest közok­tatásában a női tanerő száma meghaladja a férfiakét. A lánykák közül egyre többen tesznek érettségit, és már az egyetemisták több mint fele is közülük kerül ki. Az egyetemi tanárok bizottságot alakítottak, hogy megtárgyalják a nőhallgatók létszámkorlátozásának kérdését. A bizottság arra jutott, hogy csakis kitűnő érettségivel rendelkező hölgyek je­lentkezhetnek, mert ,,az egyetem elsősorban férfitanintézet…” De hiába is próbálnák megregulázni a mellettük elsiető életet a Ferenc József-pofaszakállas professzor urak. A nők tanulékonyak, sokszor ügyesebbek – és főleg kevesebb bérért végzik el ugyanazt a munkát, mint a férfiak.

Na, ez is biztos valami spekuláns lehet, akinek a háború nem jelent egyebet, mint kitűnő vállalkozási lehetőséget, mint annak az akasztani való Vajthóynak, gondolta az öreg. Válaszra sem méltatta, de sokáig követte a tekintetével a nemezkalapos, hosszú felöltős egyént, aki bevágott a hömpölygő asszonyáradatba, és azzal úgy haladt együtt, hogy a női test puha csodáival észrevétlenül érintkezhessen. Lám, más is következik abból, ha a gyengébb nem elárasztja a város minden szegletét, azzal Király Miklós az illatos kavalkád felszakadozásakor gyengéden lépésre ösztökélte Cudart.

Ekkor csilingelve kinyílt egy patika ajtaja, és két ápolónő lépett ki rajta sietősen, ropogóan tisztára vasalt kórházi fejkötőben és fehér köpenyben, amelyre kurta kabátot húzott.

– Hölgyeim, felajánlhatom a szolgálataimat? – kérdezte az öreg honvédtiszt beakasztva a féket, és már pattant is le a bakról, és már el is fordult a kezében a landauer ajtajának rézkilincse.

– Nagyon kedves, tiszt úr – felelte az idősebbik nővér, miközben fellépett a kocsi hágcsójára. – Ha a Rókus kórházba elvinne bennünket, azt megköszönnénk, mert sürgős műtéthez szalajtottak ki bennünket gyógyszerért, de csak ebben a harmadik patikában leltük fel, itt is olyan árban, hogy a főorvos úr lehet, hogy megfed bennünket. Remélem ez a sok árdrágító és spekuláns egyszer mind a pokolra jut.

– Bizonyára – bólintott az öreg Király, ügetésre fogva Cudart. – De ha mondanák az utat, mert nem vagyok városbéli.

A fiatalabb ápolónő ezen elmosolyodott, mert ugyan ki járt akkor már Pesten landauerrel, de az idősebb feddőn nézett rá, hiszen a hintójukat gépjárműre cserélt fővárosi urak közül ugyan senki nem állt meg nekik.

– Itt, a Károly király úton forduljon balra.

Király Miklós végre egy ismerős épületet pillantott meg, az evangélikus templomot, de a régi homlokzatát annak is kicifrázták, most négy áloszlop támasztotta alá a háromszög alakú oromdíszt, amely úgy festett, mintha csak egy régi görög templomról emelték volna ide, kiszórva belőle az istenszobrokat.

– Önök ugyebár polgári és nem egyházi személyek? – érdeklődött az öreg Király.

– Az apácák nem győzték a munkát a kórházakban, ezért sok asszony és leány jelentkezett a sebesültek és betegek ápolására – felelte az idősebb nő. – Ámde a munka nem egynek közülük túlságosan nehéznek bizonyult, főképp az úri kisasszonyoknak, akik arra számítottak, hogy majd kendőket meg kötést hajtogatnak és a jól kifürdetett betegeket csak tiszta ágynemű közt látják, akiknek esetleg még letörlik a verejtéket a homlokukról. A szilánkokra roncsolódott végtagokra, amelyeket csak az inak tartottak össze, a srapneltől széttöredezett arcokra és a légnyomás nem múló sokkjában tehetetlenül rángatózó félhalottakra még legszörnyűbb álmaikban sem gondoltak, nemhogy arra a borzalmas szagra, amely a lehetetlenségig összezsúfolt betegek sebeiből, izzadságából és leheletéből felhővé sűrűsödve terjengett minden kórteremben. De a legnehezebben a haldoklók jajgatását lehetett megszokni, akiken nem segíthetett az ember, és nem foghatta meg végső perceikben a kezüket, mert mindig az újonnan érkezett, sürgős beteghez kellett sietni.

A Rókus kórház előtt, a Rákóczi úton – miközben Király Miklós lesegítette a landauerről a hálálkodó ápolónőket – megélénkült a gyalogosforgalom.

– Most esküdnek fel a Kossuth-téren a helyőrségi tisztek az új kormányra.

– Linder Béla mond beszédet.

– A hadügyminiszter?

– Siessünk, mert elkésünk.

Az öreg Király a sietős léptű férfiak után szólt:

– Polgártársak, önök forradalmárok?

– Hogy mi, forradalmárok?

– Hát persze, hogy azok vagyunk, honvéd úr.

– Na, akkor kapaszkodjanak fel a kocsimra, elviszem önöket.

Kossuth-téren összegyűlt tömeg kitörő lelkesedéssel fogadta Király Miklóst, a negyvennyolcas honvédet. A budapesti helyőrség tisztjei az országháza előtt sorakoztak fel eskütételre. A parlament épületét bizony megérdemli az ország, gondolta Király Miklós. Túlcirkalmazott és túlcifrázott, keskeny tornyok ágaskodnak rajta, mint a rablólovagok várain, a kupolája meg csaknem akkora, mint a római főszékesegyházé. A lovagok és a papok pedig minden országot kifosztottak.

Ekkor kürtjel zendült, a tisztek vigyázzba merevedtek, az emelvényen pedig megjelent Linder Béla.

– Ezer évek tradícióit, ezer évek szolgaságát, ezer évek zsarnokságát kellett romba dönteni – dörögte. – Öt éves háborúra, ezer és ezer halálra volt szükség, hogy egy új, győzelmes élet feltámadhasson. Ez az új, győzelmes élet a pacifizmus jegyében születik meg. Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni! Esküdjenek meg arra, hogy gyermekeiket olyan szellemben fogják nevelni, hogy ezentúl minden háborúnak a lehetősége ki legyen zárva.

Na, még eddig olyan hadügyminiszterrel sem találkoztam, aki ne akart volna hadsereget, morfondírozott Király Miklós. Ez az ügy nincsen rendben. Mi lesz, ha megtámadják a hazát, például a csehek, a románok vagy a szerbek?

Ekkor a szociáldemokraták nevében szólásra emelkedett Kunfi Zsigmond munkaügyi és népjóléti miniszter, és felhívta a munkásságot, hogy a konszolidáció érdekében hat hétre függessze fel az osztályharcot. A párt aktivistái röplapokon osztogatták a forradalmi kormány programját, amely megegyezett az október 25-én – Károlyi Mihály elnökletével – létrejött Magyar Nemzeti Tanács tizenkét pontjával:

  1. a jelenlegi parlamenti és kormányrendszer cseréje;
  2. a független Magyarország megteremtése;
  3. a háború befejezése és a német szövetség megszakítása;
  4. általános, egyenlő és titkos választójog;
  5. nemzetiségi önkormányzatok létrehozása;
  6. egyesülési, gyülekezési és sajtószabadság;
  7. általános amnesztia;
  8. a tömeges éhínséget megelőző gyors gazdasági reformok;
  9. földosztás;
  10. az újonnan létrejött ukrán, lengyel, cseh, délszláv és osztrák-német nemzeti államok elismerése;
  11. a magyar demokrácia békés céljait megvilágításba helyező külpolitika;
  12. leszerelés-barát képviselők kiküldése a békekongresszusra.

Akkor ez a forradalom rendben is volna, gondolta Király Miklós, indulhat tehát Monorra.